Zajlik az élet

Nem is kicsit :) Ez a nyár más, mint a többi. Elmúlt a nagy lányunk egy éves, voltunk vele nyaralni, és kiderült, hogy jön a kistesó.
Ez utóbbi nem kis meglepetést okozott elsősorban nekünk, de a családunknak, ismerőseinknek is. Néha még most sem hiszem el, hogy ez velem megtörténhetett. Van egy dokumentum film sorozat, amiben olyan nőket mutatnak be, akik nem tudták, hogy terhesek, majd hipp-hopp szülnek egy babát. Egy-két részt láttam csak, és mindig hitetlenkedve néztem, hogy ez hogy a manóban lehet. Hát majdnem így jártam én is. Miért is? Luca 11 hónapig szopizott, rendes ciklusom nem volt. Persze ez nekem nem újdonság, hiszen előtte is alig-alig köszöntöttek rám a piros betűs napok. Szóval gondoltam, hogy még mindig a hormonjaim szórakoznak, bár az IR-em kezd rendeződni, de még mindig nem működök tökéletesen. Voltam endokrinológiai kontrollon, ahol javultak az értékeim, de nem tökéletes, és ott is azt mondta a doktornő, hogy igen, még lehet annak a hatása...no meg volt nekem egy negatív tesztem is, mert azért csak bennem volt a kisörödög. Ezeknek a boldog tudatában éltem mindennapjaim. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de ezt ráfogtam a melegre, és arra, hogy néha még riaszt a kisasszony éjjel. Egyéb tünetem nem volt, ami babára utalt volna. Aztán egy augusztusi szombat este jött a megvilágosodás, majd másnap délután a bizonyíték is. Sírva zavartam el a férjem a patikába tesztért, mert nem bírtam a gondolataimat kordában tartani. Majd igazolódott a gyanúm. Azt ekkor még nem tudtam, hogy hol is járunk időben. A sokk ezután következett. Szinte minden vizsgálatról lemaradtam, mivel már jócskán benne jártunk a 19. hétben. Végülis szerencsénk volt, csak egy nap ment rá, és kiderítettük, már amennyire lehetett, hogy a helyzet nem annyira rossz, mint gondolnánk. Egyedül a Down szűrés miatt kesergek egy kicsit, de ha korábban kiderült volna, hogy van esély a betegségre, akkor sem változott volna semmi. Azt viszont tudom, hogy legalább hormonálisan rendben voltam/vagyok, vagy ez a kis bébi is nagyon élni szeretne. :) Nekem már csak ilyen túlélő babák jutnak :) A várakozással kapcsolatban sokmindenről lemaradtunk, de azért így is marad még várakozással teli idő. Bár kétségtelen, hogy most egy kicsit emiatt felpörögtek az események. Ugye az első volt, hogy a munkahelyemmel tudani kellene, és nagyon féltem a fogadtatásról, mert én nem így terveztem a visszatérést. Be kell szerezni pár dolgot, amit ugye mi már erre-arra elpasszoltunk. És akkor itt jön a lakás kérdés. Mert így most elvagyunk a 42 nm-en, de azért ez + egy fővel már nem lenne kényelmes. Most lázas lakás keresésben vagyunk. Lassan talán ez is megoldódik, ahogy a többi is, és kicsit nyugisabb időszak jön. Szóval, ha a természet további tréfát eszel ki ellenem, akkor vagy karácsonyra, vagy újévre várható az új jövevény. Akit ugye nem tudok nevén nevezni, mert bár tudjuk, hogy fiú, de a neve még kérdéses. Mert ugye van a Tihamér név, amit most apa mégsem favorizál annyira. De akkor mi legyen? Mivel az egyezség az előző várandósságom óta az, hogy a lány nevet én, a fiút apa választja, így ezen én nem is töröm a fejem. Így marad a név megszületéséig Zsebi, az én kis manóm, aki mint tudjuk szeret bújócskázni. :)

No de hogy Lucáról is ejtsek pár szót. Hihetetlen mennyit fejlődik....van, hogy napról napra, van, hogy vannak kisebb szünetek. De jó látni, ahogy a magatehetetlen kisbabából értelmes kislány fejlődik. Persze bőszen feszegeti a határait, de hát melyik hasonló korú gyerek nem?

Nyomorultul érzem magam

Mielőtt bárki azt gondolná, a munkahelyemen, és a családban minden rendben van. De valahogy mégsem kerek minden. Aztán a hétvégén beszélgettem a sógornőmmel, és egy kicsit elgondolkodtam dolgokon. Egyrészt családi, és családon belüli dolgokról volt szó, de mint már említettem, ott minden ok. Na meg a barátságról beszélgettünk a lánya kapcsán. Ennek ellenére elgondokodtam, hogy kik is az én barátaim....És itt jött a reccs. Biztos bennem van a hiba, de egyre inkább azt érzem, hogy bizonyos kapcsolatokért csak én teszek. Értem itt ez alatt, hogy hiába vagyunk mi barátok (?) évek óta, sőt nagyon rég óta, de ha én nem emelem fel a telefont, akkor az illető sem teszi. És itt a kérdés, vajon miért? Ennyire megváltozott az életünk? Ennyire távol kerültünk volna földrajzilag, egzisztenciálisan, akárhogyan, hogy már az sem érdekel mi van a másikkal? Persze, vannak felmentő indokok. Mert pl. Erikával most nem tartunk olyan szoros kapcsolatot, hisz őt teljes mértékben lefoglalja Bori. De ez így van rendjén. :) Megértem, és tudom, hogy ő is megértette egy évvel ezelőtt. Viszont vannak dolgok, amelyek nem adhatnak felmentést. Szóval most kicsit szomorú vagyok, vagy csalódott....de nem baj, az élet megy tovább, én meg túljutok ezen is. Napok óta rágódtam ezen, de most már jobb egy kicsit. Majd az idő mindent megold....