Lassan itt a kistesó

Mivel egyre többen érdeklődnek, hogy mi van velem/velünk, kórházban vagy itthon vagyunk, így arra gondoltam, hogy újból billentyűzetet ragadok, és itt számolok be mindenről. Egyrészt így nekem is, és mindenkinek egyszerűbb, akit érdeklünk itt megtalál, és én sem hagyok ki senkit az információkból. Természetesen a születés tényét nemcsak itt írom meg.
Röviden: Jan 6. volt a cél dátum, amit ugye szerencsésen túlléptem. Még ma is itthon, túl a napi kötelező nst-n és uh-n. Minden rendben van, bár a víz már kevesebb. Holnap újra megyek, ha addig valami nem történik. Már nagyon nem bírom!!! Sokszor a sírás kerülget, türelmetlen, ingerült és fáradt vagyok. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam a szeretnék túlleni rajta érzés. Ugyanakkor félek is egy kicsit, hogy hogy lesz. Most megint érzem, hogy valami készül, de ez még semmi....Lassan mindenki megszül körülöttem, aki későbbre volt kiírva :(
Igyekszem majd rendszeresen jelentkezni, hogy mindenki jól tájékozott legyen, illetve, hogy én ki tudjam önteni a lelkem!

Megtört a jég?

Két napi kényszer "koplalás" után úgy tűnik, hogy ma minden jól alakul evés téren Lucával.
Reggel még otthon betolt egy szelet párizsis kenyeret, majd a bölcsiben is evett, és megivott KÉT!!! pohár kakaót. Nem is értem, mert eddig otthon nem nagyon akarta inni. A tízórai gyümölcslé eddig sem volt gondt.
Aztán jött az ebéd....már reggel ezen stresszeltem! DE, evett a paradicsomos krumliból és a fasírtból is! Ez nagy szó, mert otthon nem nagyon ette meg a paradicsomos dolgokat. Remélem, elindult egy folyamat, és nem lesz gond az ebéddel sem.
Reggel mondjuk volt egy kis affér, mert nem a saját gondozó nénink jött ki Lucáért, és nem tudtak elköszönni apával. Utána volt nagy sírás, és nem csak Lucát viselte meg, hanem apát is. Amikor elmesélte az esetet, engem is szíven ütött. Szóvá is tette, hogy azért ezt nem így kellene, főleg úgy, hogy ez volt a 3. fél napja. Ha minden jól megy, akkor pénteken már ott is alszik. Azért örülök, hogy viszonylag könnyen veszi az akadályokat, annak ellenére, hogy igyekeztek elrettenteni bennünket a változás okozta nehézségekkel.
Még nem tudja, de ma kap valami apró meglepit, hogy ilyen ügyes volt! :)

Hát ez is eljött

Tegnap megkezdődött a bölcsis élet az államiban. Eddig úgy tűnik, hogy jól veszi az akadályokat Luca. A gyerekekkel elvan, a gondozó nénivel még annyira nincs nagy szerelem. De mit várhatunk egy 15 hónapostól, aki látta két órát? Viszont ma már egyedül van benn a csoportban. Apa kinn az öltözőben. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz a vége. Amitől tartok, az az ebéd. Ki van rakva a heti étlap, a reggelivel, tízóraival, uzsonnával nem lesz gond. Ott a nagy többséget meg fogja enni, vagy legalábbis eszik majd belőle. Viszont az ebéddel lesznek gondok. Mert mi ilyet, hogy kapor mártás, nem eszünk. Aztán az is lehet, hogy majd látva a többit, simán megeszik mindent, vagy legalábbis kóstolgat. Mert otthon is azt veszem észre, hogy érdekli, hogy mi mit eszünk, de egy-egy falatnál többet nem nagyon akar enni.
Ezen felül nagy izgalom van a házunk táján. Egyrészt ugye most van a terheléses cukor vizsgálat, és izgulok, hogy mi lesz a vége. Persze a héten nem biztos, hogy megtudom az eredményt, mert 11-13-ig lehet menni a leletért. Én ugye nem tudok menni, István pedig Luca miatt nem annyira mobil a héten. Azért teszek egy próbát, hogy hátha csak annak az egynek az eredményét megmondják.
Másrész meg ugye már nem sok van vissza a költözésig. A hétvégén már gőz erővel csomagolni fogunk. Kicsit, na jó, nagyon izgulok miatta, mert 4 éve sem volt egyszerű a költözés, és akkor még nem is volt ennyi cuccunk, illetve nem volt Luca és Maszat. Hogy ők hogyan fogják viselni, az rejtély! Én rosszul, azt már most tudom.

Ma nagyon rossz kedvem van

Régen volt egy reklám, aminek az volt a szlogenje, hogy vannak napok, mikor minden nehezebb....hát ez a mai egy ilyen.
Pedig jól aludtam, és a reggel is jól indult. Aztán valahogy minden negatív irányt vett. Hibáztam a munkám kapcsán olyanba, amibe nem szoktam (jó következménye nincs, kijavítottam, de engem zavar). Aztán van ugye a lakás projekt. Valahogy az sem akar összejönni. Nem tudom, hogy miért! Végre eldőlt, hogy melyik lakásba szeretnénk mi beköltözni, erre most azzal vannak sorozatosan problémák, amit mi szeretnénk kiadni. Sajnos ma ráébredtünk, hogy nem elég, hogy van valaki, aki folyamatosan megkeseríti az életünket, még nagyobb bajt is tud okozni "jószándékával", mint ami van. Részleteket nem akarok ezen a fórumon írni, mert ki tudja, hogy nem jut-e el az illetőhöz is.
Aztán ma munkába menet még egy érdekes dolog történt.
Az előzmények, röviden. Van egy lány, akivel kb 3 évig "laktam" együtt egy szobában. A kapcsolat jó volt, így utólag már nem nevezném barátinak, bár akkor annak hatott. Aztán ahogy teltek az évek, elkerültünk egymás mellől, de a sors még is úgy rendezte, hogy időről időre találkozzunk. Én akkor még naivan azt gondoltam, hogy a kihagyások ellenére barátság van köztünk. Úgy alakult az életünk, hogy pár éve egy irodaházban dolgozunk, néhány emelet választ el bennünket. A kezdeti örömködése e ténynek pár közös ebédben és egy-két munkaidőn kívüli találkozásban merült ki. Majd én férjhez mentem, vártam Lucát. Boldogan írtam neki is az sms-t azon a késői órán, majd egy rövidke gratuláció után semmi reakció. Persze a képekről a linket is küldtem, de minek. Gyakorlatilag addig, amíg vissza nem tértem dolgozni, és egy reggelen újból össze nem futottunk semmi érdeklődés nem volt. Mondjuk én sem érdeklődtem felőle, de én azt gondolom, hogy nekem volt több elfoglaltságom az utóbbi időben. Majd ezek után a FB-ról értesültem, hogy férjhez ment. Azért kicsit ez is rosszul esett, de még ekkor túlléptem rajta. A nagy pofon ma reggel ért. Épp a metró kijáratánál a princessnél (tudom, fehér és cukros, de kellett :) ) álltam reggeliért, amikor jött fel a mozgólépcsőn. Tudtam, hogy egy irányba megyünk, köszöntem, majd a kedves "barátném" tovább vonult. Percekig nem tudtam az esetet hova tenni, nagyon lehangolt. Most már csak azt nem tudom, hogy én változtam-e meg az elmúlt 10-15 évben ennyire, vagy  ő ? De lehet, hogy én, mert nem ez az első ilyen eset az elmúlt időben, hogy rá kell döbbenjek, hogy akit barátnak hittem, az valójában nem is az. Mondjuk legalább most már kezd tisztán körvonalazódni, hogy ki az, akire bizton számíthatok, ha szükségem van pár jó szóra, vagy egy kis fenékbe billentésre.
Na azért ennyire nem vészesen borús a helyzet!!! Mert az élet szép, jól vagyunk. A kis pocaklakó meg szépen növöget :) Ja, és nagy hír, és örvendetes, két számmak kisebb maminadrág kell most, mint másfél évvel ezelőtt :))) Juppiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!

A történet folytatódik

Az előbb már elkezdtem egy bejegyzést, majd egy jól irányzott mozdulattal töröltem is hi-hi-hi :)
Arról elmélkedtem, hogy sok ismerőstől megkaptam, hogy miért nem szóltunk hamarabb a tesóról. Mindenkinek pedig nem szeretném a részleteket az orrára kötni. Szóval, aki közelebb áll hozzánk, neki elmondjuk a részleteket, a többiek meg elégedjenek meg a ténnyel, hogy jön a tesó, és csak most tudták meg. Végre a céges bejelentéseken is túl vagyok. Vagyis hivatalosan is tudattam mindenkivel, akivel kellett, a többiek meg majd találgatnak, hogy most akkor meghízott-e vagy terhes....
Lakás fronton is úgy tűnik, hogy rendeződik a helyzet. Már csak kettő van versenyben, mindkettő másért előnyös. Nagyon nehéz a döntés, mert nem két hétről van szó, hanem adott esetben évekről. Elvileg holnap jön egy érdeklődő, aki a mi mostani lakásunkba költözne...ő sokmindent eldönt a fenti kérdésben, ha jön, mert az ő költözésének időpontja erősen befolyásolja a mi döntésünket. Remélem, hogy hosszú távon nem fogjuk megbánni, bárhogy is alakul.
Az előbb sötét gondolatok töltötték meg a kis buksimat. Egyrészt, mert még nem tudom, hogy hogy lesz a munkakör pótlása, másrészt pedig az, hogy mi lesz a visszatérésemmel. Tudom, ezzel most nem kellene foglalakoznom, de nem tudok nem gondolni rá, ebben az amúgy is ingatag munkaügyi helyzetben. Mert ugye eddig védték a munkába álló anyukákat a gyerek 3 éves koráig, de most úgy érzem a kedves kormányunk, országunk vezetése nagy ívben tesz a népesség fenntartás/növekedés érdekében gyermekeket szülő nőkre. Na ezt nem fejtegetem tovább, mert csak felmegy a vérnyomásom, ami nem lenne jó.
Van még egy dolog, ami tegnap óta foglalkoztat. Nevet nem írok, ha olvas, úgyis tudja, hogy róla van szó...szóval tegnap beszéltem egy számomra nagyon kedves lánnyal/anyukával. Sok-sok eddig ismeretlen szituációval találkozik mostanában, és nagyon bizonytalan. Én is az voltam, és szerintem mindenki az, hasonló esetben, csak másmilyen problémákkal szembesülünk, és máshogy éljük meg. Tudom, hogy ő sokkal lelkisebb, mint pl én. Ezért, meg sokminden másért is annyira szeretnék neki segíteni, de nem tudom, hogy hogy tegyem. Röviden csak annyi, hogy ha elbizonytalanodsz, hozzám nyugodtan fordulj segítségért, igyekszem a tőlem telhető legjobban segíteni, és ne feledd, jól csinálod, higyj az öszötneidnek!!!

Zajlik az élet

Nem is kicsit :) Ez a nyár más, mint a többi. Elmúlt a nagy lányunk egy éves, voltunk vele nyaralni, és kiderült, hogy jön a kistesó.
Ez utóbbi nem kis meglepetést okozott elsősorban nekünk, de a családunknak, ismerőseinknek is. Néha még most sem hiszem el, hogy ez velem megtörténhetett. Van egy dokumentum film sorozat, amiben olyan nőket mutatnak be, akik nem tudták, hogy terhesek, majd hipp-hopp szülnek egy babát. Egy-két részt láttam csak, és mindig hitetlenkedve néztem, hogy ez hogy a manóban lehet. Hát majdnem így jártam én is. Miért is? Luca 11 hónapig szopizott, rendes ciklusom nem volt. Persze ez nekem nem újdonság, hiszen előtte is alig-alig köszöntöttek rám a piros betűs napok. Szóval gondoltam, hogy még mindig a hormonjaim szórakoznak, bár az IR-em kezd rendeződni, de még mindig nem működök tökéletesen. Voltam endokrinológiai kontrollon, ahol javultak az értékeim, de nem tökéletes, és ott is azt mondta a doktornő, hogy igen, még lehet annak a hatása...no meg volt nekem egy negatív tesztem is, mert azért csak bennem volt a kisörödög. Ezeknek a boldog tudatában éltem mindennapjaim. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de ezt ráfogtam a melegre, és arra, hogy néha még riaszt a kisasszony éjjel. Egyéb tünetem nem volt, ami babára utalt volna. Aztán egy augusztusi szombat este jött a megvilágosodás, majd másnap délután a bizonyíték is. Sírva zavartam el a férjem a patikába tesztért, mert nem bírtam a gondolataimat kordában tartani. Majd igazolódott a gyanúm. Azt ekkor még nem tudtam, hogy hol is járunk időben. A sokk ezután következett. Szinte minden vizsgálatról lemaradtam, mivel már jócskán benne jártunk a 19. hétben. Végülis szerencsénk volt, csak egy nap ment rá, és kiderítettük, már amennyire lehetett, hogy a helyzet nem annyira rossz, mint gondolnánk. Egyedül a Down szűrés miatt kesergek egy kicsit, de ha korábban kiderült volna, hogy van esély a betegségre, akkor sem változott volna semmi. Azt viszont tudom, hogy legalább hormonálisan rendben voltam/vagyok, vagy ez a kis bébi is nagyon élni szeretne. :) Nekem már csak ilyen túlélő babák jutnak :) A várakozással kapcsolatban sokmindenről lemaradtunk, de azért így is marad még várakozással teli idő. Bár kétségtelen, hogy most egy kicsit emiatt felpörögtek az események. Ugye az első volt, hogy a munkahelyemmel tudani kellene, és nagyon féltem a fogadtatásról, mert én nem így terveztem a visszatérést. Be kell szerezni pár dolgot, amit ugye mi már erre-arra elpasszoltunk. És akkor itt jön a lakás kérdés. Mert így most elvagyunk a 42 nm-en, de azért ez + egy fővel már nem lenne kényelmes. Most lázas lakás keresésben vagyunk. Lassan talán ez is megoldódik, ahogy a többi is, és kicsit nyugisabb időszak jön. Szóval, ha a természet további tréfát eszel ki ellenem, akkor vagy karácsonyra, vagy újévre várható az új jövevény. Akit ugye nem tudok nevén nevezni, mert bár tudjuk, hogy fiú, de a neve még kérdéses. Mert ugye van a Tihamér név, amit most apa mégsem favorizál annyira. De akkor mi legyen? Mivel az egyezség az előző várandósságom óta az, hogy a lány nevet én, a fiút apa választja, így ezen én nem is töröm a fejem. Így marad a név megszületéséig Zsebi, az én kis manóm, aki mint tudjuk szeret bújócskázni. :)

No de hogy Lucáról is ejtsek pár szót. Hihetetlen mennyit fejlődik....van, hogy napról napra, van, hogy vannak kisebb szünetek. De jó látni, ahogy a magatehetetlen kisbabából értelmes kislány fejlődik. Persze bőszen feszegeti a határait, de hát melyik hasonló korú gyerek nem?

Nyomorultul érzem magam

Mielőtt bárki azt gondolná, a munkahelyemen, és a családban minden rendben van. De valahogy mégsem kerek minden. Aztán a hétvégén beszélgettem a sógornőmmel, és egy kicsit elgondolkodtam dolgokon. Egyrészt családi, és családon belüli dolgokról volt szó, de mint már említettem, ott minden ok. Na meg a barátságról beszélgettünk a lánya kapcsán. Ennek ellenére elgondokodtam, hogy kik is az én barátaim....És itt jött a reccs. Biztos bennem van a hiba, de egyre inkább azt érzem, hogy bizonyos kapcsolatokért csak én teszek. Értem itt ez alatt, hogy hiába vagyunk mi barátok (?) évek óta, sőt nagyon rég óta, de ha én nem emelem fel a telefont, akkor az illető sem teszi. És itt a kérdés, vajon miért? Ennyire megváltozott az életünk? Ennyire távol kerültünk volna földrajzilag, egzisztenciálisan, akárhogyan, hogy már az sem érdekel mi van a másikkal? Persze, vannak felmentő indokok. Mert pl. Erikával most nem tartunk olyan szoros kapcsolatot, hisz őt teljes mértékben lefoglalja Bori. De ez így van rendjén. :) Megértem, és tudom, hogy ő is megértette egy évvel ezelőtt. Viszont vannak dolgok, amelyek nem adhatnak felmentést. Szóval most kicsit szomorú vagyok, vagy csalódott....de nem baj, az élet megy tovább, én meg túljutok ezen is. Napok óta rágódtam ezen, de most már jobb egy kicsit. Majd az idő mindent megold....